El tudnád röviden mondani, hogy mivel foglalkozol—mi az a mediáció?
A mediáció egy speciális konfliktuskezelési folyamat. Nem keresi, kinek van igaza, ki a hibás, ki ügyesebb vagy okosabb; inkább azt, hogyan lehet úgy navigálni egy feszült helyzetet, hogy a végén mindenki jobban érzi magát, és a felek jó kapcsolatban maradnak.
Mikor és miért kezdtél el érdeklődni a terület iránt?
Egész életemben ezzel foglalkoztam. Pedagógusként sem egyedül a tananyag átadása érdekel, hanem az emberek, az emberi kapcsolatok, a családi rendszer, az iskola- és a szülők közötti partneri viszony lehetőségei, illetve általánosságban az, hogyan tudunk előre haladni azáltal, hogy kölcsönösen egymás felé fordulunk.
Miről kellett tanulnod, hogyan készültél fel a munkára?
Vitarendezésről a gyakorlatban. Szinte kizárólag gyakorlati órák voltak jogi háttértanulmányokkal. A 20 év szakmai múltam már komoly tanulási folyamat volt, és mindaz az önismereti munka, amit abba beletettem. A szakmai kiégés ezeken a területeken csak úgy előzhető meg, ha az ember folyamatosan tanul, fejleszti magát, mert közben óhatatlanul végigmegy egyfajta önreflexiós folyamaton. Jelenleg addiktológiai tanácsadónak tanulok az egyetemen.
Miért van általánosságban szükség a családi mediációra?
Mert az emeberek nyerni akarnak, nem pedig együttműködni. Kevés az önismeret, de sok a séma, a játszma, a függőség. Nem kell feltétlenül együtt maradni, sem a szokott eszközökhöz nyúlni. Helyette beszélgetni kell—nyitottan, egymás felé fordulva. Nem kell mindig jóban lenni: a vita, a veszekedés nem az ördögtől való—sőt, hasznos és építő is lehet, ha ügyesen csináljuk, és betartunk pár szabályt. Haragudni ér, de van egy határ, amit soha nem szabad átlépni.
A Te tapasztalataid alapján, mi okoz komoly konfliktusokat egy családon belül, és milyen okok miatt szoktak hozzád fordulni a leggyakrabban?
Az eltérő igények, a neveltetés és az, hogy az emberek gyakran nem ismerik igazán önmagukat—lehetnek elképzeléseik arról, hogy mire vágynak az életben, de sokszor az csak egy kép, aminek meg akarnak felelni, és igazából nem teszi őket boldoggá. A tagadás, a hárítás, a játszmázás hosszú ideig életben tud tartani egy kapcsolatot. Ez is egy komfortzóna, és az emberek általában nem szeretnek kilépni belőle.
Jobban rászorulnak a családok ma a mediátor segítségére, mint a korábbi évtizedekben?
Nem. Csak most több a választási lehetőség. És élnek is vele—de átgondolatlanul, így újra és újra ugyanabba a helyzetbe kerülnek. Igazából talán igen a válasz… Az embereknek meg kell tanulniuk beszélni és figyelni. A mediátor egyenlőséget teremt.
Találkoztál már olyan esettel, ami elsőre megoldhatatlannak tűnt? Sikerült végül megoldani?
Igen, és igen. Az első közös mediációs alkalom gyakran annyira tele van indulatokkal és sérelmekkel, hogy magam is azt hiszem, ebből semmi nem lesz. Azután eltelik a két ülés között az a pár hét—idő, amely alatt a résztvevők feldolgozzák a tapasztaltakat és a hallottakat, legyen szó akár új információkról, akár korábbi felfogásokról, amelyekre most más, átkeretezett nézőpontból tekintenek. Megnyugszanak; figyelnek. Kell a csend, kell az a pár nap, vagy hét interakció nélkül. Ez nehezebb azoknál, akik együtt élnek, hiszen ott nincs idő arra, hogy nyugodtan, egyedüllétben elgondolkodjanak.
Mindent egybevetve, miért ajánlanád az embereknek a mediációt?
Mert oda tudnak újra figyelni a másikra, és odafigyelnek magukra is. Sok az „aha!” élmény—megdöbbentően sok. Egy mediátor objektív és pártatlan; nem vetíti rá a helyzetre a saját megéléseit, ahogyan azt egy barát tenné. Mindenki felé ugyanolyan nyitott, és ez nyitottá teszi a feleket is. Más szempontokat mutat, kimozdít a berögzült válaszokból, reakciókból. Esélyt ad. Mindenképpen jobb lesz utána—így, vagy úgy, de jobb.
Mit tehetnek a családok azért, hogy a komoly konfliktusokat még időben megelőzzék?
Jöjjenek, beszéljünk, aztán ők is beszéljenek egymással 🙂